evészavaros vagyok. kajafüggő. bulimiás-túlevési zavaros-atipusos anorexiás, minden egyszerre. egy elcseszett élet. egy áthazudott élet. mert van egyrészt a homlokzat – ezt a pszichológusok így hívják, tudtad? -, amit látni lehet belőlem, jól kitatarozva, szó szerint, ez szól a közönségnek. és van a pótszer, a drog, ami az előbbi fenntartásához kell, mert máshogy nem megy: a kaja. ezt lövöd be, hogy bírd a mindennapokat.

egy orvosom korábban úgy fogalmazott az étel a jókislányok drogja. kurvára mennyire találó. mert olyan emberek menekülnek az evésbe, akik meg akarnak felelni. mindenki fontosabb mint te, hajszolod a tökéletességet, külsőben, teljesítményben, mindenben, mert akkor majd megdicsérnek, akkor majd azt mondják, hogy ejha. és egy maximalista teljesítménykényszeres hülye nem megy el kokót venni, nem issza magát merevrészegre, hanem a legkézenfekvőbb és legegyszerűbb drogot választja: benyúl a hűtőszekrénybe. állítom, hogy ugyanúgy működik. élő példa vagyok rá, hogy fel lehet zabálni egy egész életet. az evészavar mindent elvett tőlem.

persze nyugodtan higgye mindenki, hogy én klinikai eset vagyok, a kevés, a kivétel. pedig kurva sokan vagyunk. mert az evészavarról olyan kényelmes azt hinni, hogy csak azokat a szerencsétlen élő vállfává fogyott tinilányokat érinti, akik a szintén evészavaros sztárokat kopírozzák. a média ezt kellően feltupírozva megírja, kipipálva – miközben a valóság iszonyatosabb és annyival mélyebben van, hogy az felvállalhatatlan. senki nem írja le, senki nem beszél arról, hogy 10 emberből gyakorlatilag 7 evészavaros, mert nem csak úgy eszik, ösztönösen, természetesen, szépen, hanem valamiért, vagy valami helyett eszik. a maradék 3 –nak meg nincs is agya, amivel mindezt felfogja.

elmondom, mi az én definícióm az evészavarokról – erősen eltér a hivatalos verziótól. mindenki evészavaros, aki egy kicseszett süteménytől várja, hogy kevésbé legyen egysíkú az élete, aki észre sem veszi, hogy a jégkrém a „legjobb” érzés, amit aznap tapasztalt, aki annyira szarul érzi magát, hogy muszáj tovább ennie, amíg csak full-ra nem töltötte – nem, nem a gyomrát – az űrt, amit belül érez. aki evés után negyed órával már megint az ételen agyal, vagy azon, hogy mit ehetne még, vagy azon, hogy miért is evett annyit.  aki úgy jár az automatához, mint a menedékhez, hiszen legalább egy kicsit megnyugtatja az a kémiai hulladék, amivel némi aprópénzért cserébe az egekbe löki a vércukrát.

igenis evészavaros, aki bűntudatot érez és magát minősíti, ha vmi olyat evett, amit „nem szabad”, aki egyáltalán használta már a „bűnözés” szót az evésre – hogy a francba felejtettük el, hogy a bűnözés szó azoknak jár, akik embert ölnek, vernek, átvernek vagy meglopnak. mikor lett egy szelet sütemény bűnözés???

generálisan igaz, hogy elfelejtettünk élni. elfelejtettünk jól élni. és ennek az egyik legdurvább mutatója, hogy elfelejtettünk jól enni. tele van a világ ilyen szerencsétlenekkel, mint én. akiknek a pótszer a kaja, és már mindent ezzel kompenzálnak, bánatot, stresszt, örömöt, ha vki faszfej velük, vagy ha valakit maguk elé helyeznek. mert mindig lehet azt mondani, hogy „majd holnap”. pedig nincs is holnap.

a cukor drog, és mindenhol ott van. olyan jól esik. vége a kínlódásnak, a belső harc eldőlt, jöhet a megkönnyebbülés érzés. szabályosan lenyugtat, leszedál, elvisz. aztán „már úgyis mindegy”, lehet folytatni. az öngyűlöletig, az önmarcangolásig, a „hogy lehetek ilyen fos/kevés/akaratgyenge/reménytelen szar – szinonima akad bőven, hogy minél alaposabban összerugdosd magad.

de sebaj, holnaptól majd úgyis fogyókúrázol, és leadod. holnaptól úgysem eszel. csak most még, még utoljára. a trainspotting megvolt? kurvára ugyanarról a „majd”-ról van szó, ugyanarról a függésről, ugyanarról a totális elveszettségről. csak így sokkal olcsóbb és lassabb kinyírni magad.